Azt hiszem ez volt a mélypont, szellemileg teljesen szétesetten, a szakítás Szilveszter napja után történt, már egy éve. Persze mint mindent, ezt is méltósággal viseltem, csak az erőm lankadt de már nagyon. Felidézni is nehezemre esik ezeket a dolgokat, de azért megpróbálom. Kezdjük ott, hogy maradtam az ex nőmmel az albérletben amiről már beszéltem. Nem volt lehetőség a szétköltözésre, neki sem és nekem sem hogy miért azt most hagyjuk. Az említett szarságok még most sem tudatosultak bennem, továbbra is azt hittem én vagyok a hibás mindenért és úgy éreztem még mindig szeretem a nőt. Az együttlét körülbelül további három hónapot jelentett, 30 négyzetméternyi területen vasárnap estétől csütörtök reggelig. Ráadásul egy ágyban… most ezt megint nem kell magyaráznom igaz? Talán az agónia a legjobb szó arra amit át kellett élnem ekkoriban. A csajra egy hónapig rá-rájött a sírás meg hogy mennyire sajnál engem, minket. Még oda is bújt hozzám több alkalommal is és úgy néztük a tévét, persze darab faként feküdtem mellette, próbáltam minél távolabb kerülni, már amennyire lehetett egy apró lakásban. Mondjuk úgy, lelkileg eltávolodni tőle…
Volt még egy húzása ami most, a poszt írása közben jutott eszembe. Mára el is felejtettem valószínűleg azért, mert annyira érzékenyen érint, de ha már belekezdtem leírom ezt is. Egy hónap után a szokásos sírós szarsággal jött és a vége ezúttal nem az lett hogy kifújta az orrát, hanem az, hogy bekapta a farkam. Csak úgy minden előzmény nélkül… hagytam. Nem gondolkoztam, ürességet éreztem mindenütt és csak feküdtem mozdulatlan. Érdekes módon az említett férfi problémának mintha nyoma se lett volna, erőnek erejével meredtem, az idejét sem tudtam mikor volt utoljára olyan erekcióm. Ennek hatására fura érzések kezdtek kavarogni bennem. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hogy mi a francért csinálja ezt mikor szakított velem egy hónapja. A csaj olyan volt, mint a kapcsolatunk elején, láttam rajta hogy begerjedt de nagyon. Nem tudtam mit tenni, arra gondoltam hogy most meg fogom baszni. Direkt használom most ezt a közönséges szót, mert a szeretkezés azt hiszem nem lenne ideillő. Pár perc után már a harag tombolt bennem, a szokásos önsajnálattal keveredve, eszembe sem jutottak a problémák amik a testemmel voltak. Szinte hozzá sem nyúltam, szopott vagy öt percig, olyan lelkesedéssel mintha most csinálta volna először, én persze semmit sem egyszerűen csak belevertem a farkam, élvezte… nagyon. Éreztem hogy sokáig fog tartani, hosszú idő után először és leszartam az egészet, kurvára leszartam, dugtam ahogy csak tudtam. Ami ez után következett repített el arra a pontra, ahonnan ott, akkor úgy éreztem nincs visszaút. Dugás közben elkezdett sírni… sírni bassza meg! Kiszáradt teljesen és elkezdte hajtogatni hogy bocsássak meg neki, mert ilyet nem tehet egy nő férfival, főleg velem nem mert azért fontos vagyok neki. Erre én: “Hát nem baszd meg!’ Befordult a fal felé és rinyált, sírt, meg sajnálkozott ott nekem. Akkor éreztem azt a dühöt és tehetetlenséget, amit nem kívánok senkinek, soha ne kerüljön ilyen helyzetbe senki. Egy szó nem jött ki a számon, akkor kedvem lett volna jól megrugdosni, de nem vagyok az a fajta így nem tettem semmit sem. A farkam meg csak állt… vagy tíz percig, nagyon durván. Rágyújtottam, erre ő azt javasolta, hogy miért nem verem ki?! Erre üvölteni kezdtem vele és elküldtem a kurva anyjába. Elszívtam még egy cigit, aztán lefeküdtem, majd hallgathattam a magyarázkodást, hogy ez most miért, meg hogy blablabla. Leszartam.
Ez volt az utolsó alkalom hogy hozzám nyúlt vagy én őhozzá. Ezután végleg bezártam a kapukat mindenki előtt és biztos vagyok abban, hogy ez az eset az eddig kialakult rossz szexuális helyzetemre csak rátett még egy lapáttal. Mindig volt valami ami meggátolt abban, hogy túllépjek a nőn, ezután az eset után meg valahogy nem voltam rá képes, magam sem tudom miért. Fel akartam keresni egy pszichológust hogy megkérdezzem miért van ez, de nem tettem, most pedig már nincs jelentősége, csak egy emlék az egész.
Szóval jöhetett a sodródás és a totális zavartság. Még két hónap az albérletben az ex nővel, a kérdéssel hogy velem van e baj, egyáltalán mi lehet az és ha tényleg van ilyen, akkor mi lehet a megoldás, létezik e ilyen, illetve miért nem tudok elszakadni ettől a dögtől, akihez furamód még mindig kötődöm? Ide fogalmam sincs mit is írhatnék, mert a konkrét folyamatra nem emlékszem már szerencsére. Azt tudom hogy mentem ahova és amennyit csak lehetett, barátok, haverok, új nők, flörtök. Persze a flörtnél meg is álltunk mindig gondolom nem kell magyaráznom hogy miért… Az érzéseimről végül beszéltem a legjobb barátomnak, mindig készséggel hallgatta ezeket a dolgokat, tudta hogy szenvedek mint a dög és nem tudtam elfelejteni a csajt. Mellesleg ezzel a sráccal tényleg a legjobbak vagyunk nagyon rég óta, történt eddig sok minden velünk, de a mai napig számíthatok rá, pont ezért lesz érdekes amit most le fogok írni, de szerintem már sejti mindenki hogy mi következik. Az egyik pókerpartin sikeresen elázott mindenki egy kicsit, nem voltunk túl sokan, négyen-öten talán. Feljöttek a szokásos szarságok amik ilyenkor fel szoktak és én sem maradhattam ki, mert persze sokan tudtak a dolgokról, mint utólag kiderült többet is mint én. Felvetődött hogy lehet pont abban bízok a legjobban, akiben nem kellene… rögtön tudtam… megdugta… a barátom megdugta a nőt. Mivel még mindig nem voltam túl rajta eléggé kiborultam ismét. Szerencsére a dolog már jóval a szakítás után történt, de mivel a legjobb barátomról volt szó úgy éreztem magam, mint akit hátba basztak egy csákánnyal. Ezen ment az agonizálás napokig, együtt zokogtam a barátommal, egyszerre éreztem keserűséget és hálát is. A poszt megírásáig eszembe sem jutott ez, mert annyira leszarjuk mind a ketten az egészet. Igen, hálás lehetek neki ezért, ha ez nem történik meg, lehet soha az életben nem indulok el amerre kellett… túl kellett lépnem rajta minél előbb. Kezdtem egyre függetlenebbnek érezni magam lelkileg is végre.

Gondolom észrevetted, hogy ebből a posztból Erika teljesen kimaradt eddig. Nos, ezen nem kell csodálkozni, mert teljesen kizártam őt ebből az egészből, az életemből. Ritkán írtam neki pár sort hogy mi van, de ennyi. Taszítottam el amennyire csak tudtam, pedig piszkálta a fantáziámat.
Ha eddig nem említettem volna elküldte a telefonszámát is, hogy ha esetleg beszélni szeretnék vele hívjam fel nyugodtan. Persze csesztem én felhívni bármikor is… minek? Egyébként is úgy gondoltam akkoriban, hogy már mit erőlködjek, “Ez a hajó már elment.” – mondogattam mindig magamban. Úgy éreztem, jobb megőrizni ezt az emléket olyannak amilyen volt, még anno a táborban. A barna szemű szöszi már biztos nem ugyanaz aki volt, eltelt nyolc év, miért lennék ilyen hülye? A földön kell járni, nem pedig szentimentális baromságokkal etetni magam. Szép volt, bla bla, fiatalok voltunk, de elcsesztem és lehet nem is volt semmi csak bemagyarázom magamnak. Van két gyereke, úgyhogy szar az egész. Valahogy így gondolkodtam erről mindig. Persze mondtam neki hogy majd elmegyek valamikor, dumálgatás címen, de nem gondoltam én azt komolyan.

Egyik nap ültem a kertben, söröztem, jó idő volt. Nyomkodtam a telefonomat csak úgy ahogy az ember szokta néha… felhívtam Erikát…

Folyt. köv.

Így is történt, nyolc hosszú év után teljesen váratlanul ismét beszélgethetünk. Fel sem fogtam hogy mi történik, semmit nem tudtam róla, mohón belevetettem magam az msnbe, pedig ha van valami amit igazán utálok, az ez. De most Róla volt szó, nem érdekelt semmi. Ez nagyjából tavaly decemberben lehetett egy hétvégi estén. Az msn képet látva elmosolyodtam, a kislányos bája még most is megvolt. A gyönyörű barna szem, a szőke haj ami mostanra már rövidebb lett valamivel. Eszem ágában sem volt flörtölni vele, de “barnaszem”-nek kezdtem becézgetni. Fura mód a “Miért nem írtál?” kérdéskört feszegettük, persze semmi újat nem tudtam mondani ezzel kapcsolatban, szóval ez abba is maradt rövid időn belül. Teljesen fel voltam dobva hogy újra “láthatom” őt. Meséltem neki pár dologról, hogy mi történt velem az elmúlt pár évben, nyilván csak nagy vonalakban. Elmondtam hogy boldog párkapcsolatban élek, muszáj volt hazudnom, nem fogom az orrára kötni csak úgy. Persze valahol a belső dac miatt egyébként sem tettem volna, meg egyébként is, az ember nem ezzel kezdi. Már a beszélgetés elején eldöntöttem, hogy látni akarom valamikor, aztán elérkeztünk oda hogy vele mi a helyzet. Elmesélte, hogy van két kisfia, már egy-két hónapja egyedül neveli őket, tönkrement a kapcsolata már több mint egy évvel ezelőtt. Ekkor éreztem magamban egyfajta keserűséget, hogy akkor ezt végleg cseszhetem és még egy esetleges találkozásnak sem lenne értelme. Sok mindent elmondott magáról, hogy miért és hogyan alakult az élete. Először nem éreztem benne semmi szomorúságot vagy effélét velem kapcsolatban, de ha már egyszer azt írta, hogy még mindig haragszik rám kicsit, akkor biztos van ott még valami csak nem akarja elmondani. Igazam volt, csak annyi kellett, hogy leríjam neki azt amit az első posztomban írtam. Hogy nekem akkor mennyit jelentett és hogy igazán soha nem felejtettem el, hogy őszinte legyek, magam is meglepődtem hogy tudok ennyire szentimentális lenni. Abban a pillanatban, ott elgyengültem egy kicsit. Amit ezután írt, természetesen nem tudom részletesen leírni, mint ahogy a saját szavaimat sem, elvégre nem két mondatban zajlott le ez a beszélgetés, éjszakákon át tartó beszélgetéshullám volt ez. Elmondta, hogy ott, akkor a táborban kapott valamit, amit előtte mástól soha és miután le se szartam a leveleit eléggé megváltozott benne minden, az volt az utolsó hogy bárkiben is megbízott volna. Sokáig várt, nagyon sokáig, de nem történt semmi sem és elege lett, azon a nyáron lett elege. Akkor azon a nyáron én voltam az utolsó szál a “rendes Erika” és “ribanc Erika” között. Hogy ez pontosan mit is jelentett nála nem igazán tudtam, annyit viszont igen, hogy kegyetlenül kihasználta a fiúkat ahogy csak lehetett, persze boldogtalan maradt továbbra is. Tizenéves fejjel is régóta akarta hogy szeresse valaki és ne csak hülyére vegye. Akármilyen fiatal is az ember, ennek mindig érzi a szükségességét, hiszen annyira alapvető és egyszerű igény az életben, nem szükséges különösebb géniuszi intelligencia, hogy ezzel tisztában legyen valaki. Ebből ugye kiderül, hogy mindig, mindenki átvágta, nyilván én is és elindult valamerre… kiderült, hogy fiatalon belerohant egy kapcsolatba, naivan és vakmerően, aminek aztán az lett a vége ami. Azt még hozzátenném, hogy pont a legrosszabb pillanatban találtam meg ismét őt, mert pont ekkor ment gallyra minden otthon. Nyilván az hogy haragszik rám nem azt jelentette, hogy én tehetek arról ami történt, de alakulhatott volna máshogy is ha esetleg írtam volna. Megnyugtatott, hogy nem célja ezzel lelkiismeret furdalást okozni, főleg ennyi idő után, csak valakinek el szerette volna ezt mondani. Amiatt viszont igenis sajnáltam és hibásnak éreztem magam, hogy írtam neki most ennyi idő után, talán hiba volt. A száraz levelet amit kapott tőlem a padnál sokáig őrizte, sőt a beszélgetésünk előtt néhány héttel dobta csak ki, mikor az exének a dolgait szedegette össze a házban. Mindig is őrizgette az emlékemet, de úgy érezte hiába. Feladta hát végül azt is. Milyen furcsa az élet nem igaz?

Eljutottam végül oda is, hogy őszintén beszéljek a saját dolgaimról is. Azt már letisztáztuk, hogy mi történt még régen, sok idő volt, napokig tartó önsajnálat mindkét oldalról. De végül csak megbékéltünk valamennyire. Ezek után beszélgettünk sokszor beszélgettünk rólam. Egy idő után már kezdtem mondogatni neki a problémáimat is, hogy a jelenlegi csajjal hogy nem mennek a dolgok. Persze én váltig állítottam hogy mennyire szeretem, meg hogy biztos velem van a probléma, nagyon magam alatt voltam már akkor. A csajjal együtt laktam egy albérletben és olyanok voltunk már mint két haver… kábé. Ekkor már romokban hevert a szexuális életem, az előző írásban is említettem ezt, gyakorlatilag megszűntek a szexuális ingerek, vágyak. Ezt is leírtam msnen. Pár napnyi beszélgetés után, Erika állította hogy ez a csaj nem szeret téged. Erre aztán leharaptam a fejét és elküldtem a büdös picsába, hogy ő hogy mer ilyesmit kijelenteni, hiszen nem is ismer… meg egyáltalán. Az óriási dac ami bennem volt nem engedte hogy észrevegyem amit már rég óta kellett volna és egy idegentől meg pláne nem fogadok tanácsot. *a hülye barom én* Ezután jó pár napig nem is beszéltem Erikával, később ismét feljött ez a téma, én akkor már elkönyveltem hogy tuti valami bajom van, mert már semmi nem izgatott fel. Az együttlét akkor már úgy ment, hogy dugd be oszt jó van, egy darab fába dugtam bele a farkam, ami az esetek többségében már nem is jött össze. Depresszióba süllyedtem. Olyan mélyre amilyenre egy férfi csak süllyedhet. Az önbecsülésem szétesett, a csaj még éreztette is hogy egy szar vagyok, én persze lassan de biztosan elfogadtam ezt is. Eddigi életem legrosszabb időszaka volt ez. A barátaimnak nem beszéltem erről soha, pedig mindig is sok időt töltöttünk együtt, szépen csendben épültem lefelé magamban. Meg voltam róla győződve, hogy szerettem az akkori nőmet és szart se érek, se mint férfi, se mint ember, se mint akármi. Nem hittem volna hogy valaha eljuthatok ide. Rövidesen a csaj hagyott ott, nem én őt. Na ekkor esett szét minden…

Folyt. köv.

Na de ez nem filozófia óra lesz, csupán leírtam az első gondolatomat ami eszembe jutott, mikor a múltra gondoltam, arra a bizonyos érzelmi ürességre gondolok. Nézzük a múlt következő fejezetét.

Nyolc év eltelt, nem is tudom hol kezdhetném. Túl vagyok jó pár kapcsolaton, főiskolára járok, változott ez meg az, bizonyos dolgok átértékelődtek bennem, éppen azok amiknek örülhetek. A barátok szerencsére megmaradtak, foci, póker miegymás, élem a fiatalok életét. Mivel a blog a párkapcsolataimról szándékszik szólni, másba nem is mennék bele, aki akarja majd megkérdezi. Már három éve boldogítok egy szerencsétlent, amiből az utóbbi egy év abból állt, hogy semmit nem csináltunk. Már rég ott kellett volna hagynom, de nem láttam a fától az erdőt, hiába rángattak a többiek hogy ébredjek már fel, nem ment. Nem is akarom keresni az okokat, az ember tanul a saját hibáiból és könnyen mondja magára utólag hogy de hülye volt. Szóval elég annyi, hogy van ez a kapcsolat, nem jó, rohadtul nem. Érzem hogy kihasználnak, mégsem teszek semmit. Érzem hogy simán szar az egész, mégsem lépek. Utólag kiderült, hogy képes volt érzelmi sokkban tartani egy nő, teljességgel kihasználva mindent amit lehetett. Iszonyú volt rádöbbenni egyébként, nem kívánom senkinek. A kapcsolat vége felé ( ez hosszú hónapokat jelent) már a szexualitásom is teljesen összeomlott, azt hittem bennem van a hiba. Kerestem a választ kérdéseimre: Miért vagyok depressziós? Miért érzem magam ennyire boldogtalannak? Mi a baj a testemmel, impotens lennék? Vagy talán valami pszichológia problémám van? Aszexuális lettem? Igen súlyos kérdések, olyan kiégettnek éreztem magam, mint egy heroinfüggő aki próbál leállni az anyaggal. A múltbeli problémáimon sem nagyítok semmit, valóban így volt. A szexualitásra bizonyára felkaptad a fejed, szóval mondom még egyszer. Képes voltam eljutni oda, hogy semmilyen jellegű szexuális ingerre nem reagált a testem, legyen szó az említett nőről, legyen szó mondjuk pornóról, ráadásul a nő még súlyosbította ezt a dolgot bennem. Szörnyű volt, de csak nem lett vége, mentek a dolgok úgy ahogy akartak, én nem léptem közbe… sajnos. Most biztos pislogtok, hogy ilyen nyíltan leírom ezt mint férfi, de miért hazudnék bármiben is? Legfeljebb tanulhat az én hibámból mindenki és egyébként sem ér véget itt a történet szerencsére. De erről majd később beszélünk még, most váltsunk, jöjjön a folytatása a Valaminek.

Az internet jó dolog, meg az is hogy Magyarország viszonylag kicsi és bárkibe beleakadhat az ember, bár viszonylag kicsi az esély bármire, főleg az anonimitás miatt. De mégis lehetnek kivételek, én vagyok a példa. Egyik este fórumozgatok, meglátok egy nicknevet, felette egy elég rossz minőségű aprócska kis képet. Bámulom a képet, valamiért ismerősnek tűnik, magam sem tudom honnan. Rákattintok hát a profilra, amit általában senki nem tölt ki megőrizve az anonimitást, DE ezúttal ki volt töltve és látom a nevet, nem akarom elhinni, megnézem újra a képet és rögtön összeáll minden előttem. Még pár percig időzök bámulom a monitort és jár az agyam egyfolytában. Hirtelen minden átvillan az agyamon amit az előző posztomban leírtam. Izzad a kezem az egéren, nem tudtam mit tegyek, helyes lenne írnom neki? Ő volt az… Erika. Nyolc év, nyolc hosszú év és az interneten találom meg véletlenül, pedig soha nem is kerestem őt. Mivel járhat az ha írok? Vajon emlékszik még rám? És mi van akkor ha írok, miért lesz az jó? Meg egyáltalán jelentene e neki valamit ha írnék? És nekem? Soha nem tudtam ugye hogy valójában jelentett e valamit a közös kis kalandunk és egyáltalán van e értelme ennek a kérdésnek? Sok vacillálás után rászánom magam, írok neki pár sort, semmi konkrétat, próbálom rávezetni, ő volt e ott akkor, ott lakik e ahol stb…
A válasz szinte azonnal megérkezik. Tudja a nevem, emlékszik mindenre és viccesen utasít, hogy azonnal vegyem fel msn-re, persze finom gúnnyal, csak éppen érezhetően hozzáteszi hogy még mindig haragszik rám kicsit, mert nem írtam neki. Hoppá!

Folyt. köv.

Erika eltűnt hát, aztán hosszú évek múlva egy napon…

Folyt. köv.